Böszörményi Zoltán
Apokrif történet

mely megesett 1849. november 20-án, ezen a napon találkozott Garay János Tompa Mihállyal a Széchenyi lánchíd avatásán

Egybeforrasztották az ország kettészakított szívét,
kőcsipke és vastraverzek láncra fűzött arabeszkje – 
nyújtott karral áll a híd Pest és Buda között,
Széchenyi álma merészen ível át a Duna fölött – 
gondolja Garay János. 
Haynau katonáit némán fürkészi, 
a bámészkodók soraiban tekintete ismerős arcot, 
barátot keres,
de nem lát senkit, 
akihez odaléphetne.
Az aradi vértanúk emlékét őrző szíve riadtan dobban – 
vajon hol van Széchenyi, 
hova vitte sorsa?
Talán jobb, ha nem látja, 
mily fekete lett a folyó tükre-sodra.

(Előző év nyarán – az utolsó elem beemelését tartó
csigasor vonólánca elszakadt, vitte magával a hidat,
Széchenyi is a vízbe esett, de sikerült kiúsznia.)

Vonulnak fegyelmezetten a katonák,
nincsenek lengedező, ünnepi zászlók,
magasztos avatást méltató beszédek.
Megpillantja a szekszárdi az álldogálók között 
a poétát, Tompa Mihályt.
Elindul lassan feléje, 
kezét nyújtja,
karját emeli meleg ölelésre – 
(si) Deus pronobis, quis contra nos – 
suttogja a költőtárs fülébe.

Mire Haynau és katonái
a híd budai lábához érnek,
gyászos dalra gyújtanak a felhők,
siratják a hazát, a népet.