Cselenyák Imre
Két férfi és egy nő

Szépen esett, amennyire eső szépen tud hullani. A szobába hozta a Bükk lankáinak virág- és a hegyek erdőlomb illatát. Herman, Tompa és Kamilla más-más tevékenységgel múlatta az időt, az utolsó szó, ami negyedórája hangzott el, még ott függött választalanul a fejük felett.
   – Milyen jó, hogy nem ma jöttél, Miskám – jutott eszébe Hermannak –, látod, eláztál volna.
   Tompa meg sem rezzent, kezében hosszú penna, melynek fölső vége a szájában rejtőzött, papíros hevert előtte az asztalon. Majd amikor már a felelet ólomsúlyként nehezedett rá, elszánta magát. De nem Hermanhoz szólt, hanem feleségéhez, aki az ablaknál ült, s figyelmesen varrt valamit.
   – Kegyed szeret zoknit stoppolni?
   Kamilla kivárt, majd bólintott:
   – A múltkor is nehezen száradt meg Ottó kabátja. Most, hogy nem gyújtunk be, a magas páratartalom miatt lassan szikkad a szövet.
   Herman szemközt ült Tompával, és elmélyülten vizsgált egy aknászpókot. Döglött volt már a nyolclábú, így végtagjait a polihisztor kedvére tudta ide-oda hajtogatni egy csipesz segítségével.
   – Holnap, ha szép idő lesz, másszuk meg a Fehérkőt.
   Tompának eszébe jutott valami, tolla lejegyzett két szót a papírosra, majd a vége ismét a szájában kötött ki.
   – Arany Jani nagyon utálja az esőt, meg a huzatot. Attól fél, hogy megfázik, és abba belehal.
   Kamilla asszony olyan ügyesen bánt a tűvel, mint egy karmester a vezénylő pálcával.
   – Hát az én barátnémat, Emíliát már sosem hozza el, Mihály?
   Herman figyelte a pókját és tűnődve kezdett beszélni, mintha csak hangosan gondolkodna:
   – A madarakról már írtam könyvet, ideje a pókokról is alkotnom valamit. Megérdemlik ezek a különleges lények.
   Tompa szeme most a házigazdára siklott:
   – Igaz-e Ottó, hogy komoly felfedezést tettél az őskorszak-kutatás terén? Azt állítod, hogy a Bükk-hegység barlangjaiban valaha éltek ősemberek?
   A polihisztor fölemelte a fejét, kibámult az alakon. Az eső áttetsző cérnák tömegét feszítette a szürke égbolt vásznára. 
   – Tudjátok ti, milyen büszke vagyok én erre a Pele-lakra? Nem csak megterveztem, de benne van a két kezem munkája is.
   Kamilla végzett a stoppolással, lehúzta a zoknit a fagombáról, és alapos vizsgálat alá vetette. A borult, esős idő dacára is meg tudta ítélni, hogy a munka jól sikerült.
   – Nem csak a szakóca árulkodik az ősember jelenlétére, hanem a csontok is. A Bükknek számos olyan ürege van, amelyek megfelelő otthonul szolgáltak eleink számára.
   – Várjál csak, Ottó – töprengett el Tompa. – Ezt a hajlékot te majd csak 1898-ban kezded el építeni. Ez téged nem zavar?
   Herman ismét belefeledkezett élettelen pókjába.
   – Holnap menjünk el a lillafüredi nagyszálló vendéglőjébe. Kiváló a kosztjuk, és bevallom, immár egy kis borra is megszomjaztam.
   Kamilla ölébe ejtette a zoknit, becsukta a szemét, hintázott a székkel.
   – Ebben az a csodálatos, Mihály, hogy ami most itt velünk történik, az csupán illúzió.
   – Én ezt úgy határoznám meg, édes asszonyom, hogy vagy mi nem vagyunk, vagy az eső örök.
   Herman Ottó dús szakálla alatt megbúvó szája O betűt formált, mert a pókja egyszerre életre kelt. Úgy futkározott szőrös lábain az asztal tetején, mintha megkergült volna.
   – Látjátok, erről beszélünk. És ezt ő is érzi! – kapkodott csipeszével a nyolclábú felé.