Tompa Plusz A 20 éves Spanyolnátha és a Vidám Páva - Tompa Mihály Kultúrkert és Alkotóház antológiája

A nagy téridőben (mely kedvünkért kis időre felbomlani látszik), 1893 szeptemberében, Hámorban, a Szinva-patak mentén álló Pele-lakban járunk. Az idő éjfél körül, vigasztalanul esik, néhány alkalmi villám is nyaldossa a hegyek sörényét.

*

A hálóban a férj: Herman Ottó, alias Pele bácsi, kissé hortyogva alszik (a madarak atyja is csak ember), a nappali szobában hat gyertya fénye (a petróleum épp’ ma fogyott el). A feleség, Borosnyay Kamilla az íróasztal mellett ül és ír. Már a címnél tart: Mese a csúf, kicsi hernyóról. A szoba sarkaiban pókok szövik álmaikat, alattuk felirat: Pókok (Araneae), köröttük békésen szendergő szenderek (Sphingidae), egy befőttesüvegben orvosi piócák (Hirudomedicinalis) a házigazda keringési zavarai ellen, nyitott kalitkában ápolásra szoruló cinegepár (Cyanistes caeruleus), vitrinekben ásványok, a falon rajzok és fotográfiák, polcokon könyvek garmadája. 
Az eső kitartóan teszi a dolgát. Csóri, a kékvérű, foltos vizsla még idejében behúzódott az előszobába. Benn tizenkét kakukkhang, künn hirtelen mennyei fények, égzengés, majd egy nagy fekete árny (talán óriásmadár?) ereszkedik le a hegy felől, éppen a lak mellé. Csóri vakkant, majd a csak egy pillanatra beálló síri csöndben halk, mondhatni tompa kopogás az ablakon. „Csak nem a szekrény tetején nyugvó hollót keresi a párja?” – riad fel gondolataiból Kamilla asszony. „Ki az? – kérdi.” „Egy fáradt és elázott vándor, Rém Elek, aki gyakran rímelek” – érkezik a fura válasz. A név erősen rémlik, így az írónő ajtót nyit. A papos ruhás idegen lerázza magáról a makacsabb esőcseppeket, majd kalapját levéve betér, s imígyen szól: „Református pap a református házba.” „Nagytiszteletű uram, honnan érkezett?” „Fehérkőlápa felől szállottam alá” – nyomja meg vendége a szállottam szót. „Mi szél hozta erre?” „Testi gyengeségeimre Zemplén után a bükki levegőt ajánlotta az orvosdoktor, s ha már erre járok, romantikus verseket szeretnék írni erről a gyönyörű vidékről. A Pele-lakot, e hajlék híres lakóit sem kerülhettem el.” „Tudja, az uramnak mindene a madárvilág… Ha jól tudom, költő uram szintúgy nagy barátja a madaraknak. Hisz versei oly’ színdúsak, mint egy vidám páva tolla.” „Hálásan köszönöm, szép szavai gyógyírként hatnak reám. Írtam már gólyáról, madarak fiairól, no és fecskéről, sőt, kakasról.” „Csak nem az ön fordításában olvashattuk Edgar Allan Poe Holló című versét is.” „Sajnos nem, abban Tóth Árpád jobb lesz.” „Kár!” – sajnálkozik az írónő.
„Hol tart a tájra jellemző romantikus versekkel?” „Napközben a rég kihunyt őskohónál jártam. Éreztem orcámon a múzsa csókját.” Deklamál: Szívem kohójában izzanak az ércek, / felettünk nagy hegyek, égbe nyúló bércek. / A csókod ó, drágám olyan mámorító, / mély, mint a zöldszemű, csodás Hámori tó. Címzett még nincs, de egy szerelmes versben nem is az a lényeg. Nos, hogy teszik?” „Hallottam már jobbat is – így Kamilla –, még dolgozzon rajta!” Rövid, kínos csend után a hölgy oldja a hangulatot: „Megkínálhatom egy kis hideg muflonsülttel és egy pohár jó avasi borral?” „Hálás köszönettel élnék vele nagyságos asszonyom. Bár egy csésze kamillateát szívesebben innék” – somolyog. Az asszony felnevet. 
A vendég jó étvággyal fogyaszt. „A házigazda?” – késik el a már korábban is igencsak aktuális kérdéssel. „Alszik, hajnalban pedig Turinba indul – Kossuthoz. Úgy volt, hogy együtt utazunk, de én maradok a munkám és a fakanál mellett.” Beszélgetnek. „Család, gyerek?” – érdeklődik az írónő. „Kálmán és Géza.” „Szép, történelmi nevek.” A férfi, elmélázva: „Voltak, ma már holtak.” Együttérző beszédes csend. „Nagyságodéknál?” „Két gyermekünk van: Flóra és Fauna.” Amaz érti a halálosan komoly tréfát. Hosszan, felszabadultan beszélgetnek.
Időközben megvirrad, kiderül… A hálószobában zajok, matatás, majd a félhomályban feltűnik a gazda hatalmasan szakállas feje. A vendég ugyan ismerősnek tűnik számára, de a biztonság kedvéért bemutatkozik: „Herman.” „Herr Tompa” – így az alkalmi kosztos. Ezen mindhárman jót nevetnek. Hosszú, baráti kézfogás pecsételi meg a történelmi találkozást. „Ki ne hallotta volna költő és tiszteletes, akadémikus uram hírét. Persze én már mindenről hallottam és mindent tudok, mondják. Polihisztor? Diploma nélkül legfeljebb prolihisztor” – önironizál kacagva a gazda. „Dejszen én meg azt hallottam, hogy kegyelmedet a természettudomány Petőfijeként is emlegetik.” „Mesebeszéd!” – kacsint feleségére Herman.
„Mint igaz magyar ember eljön velem Turinba?” – vált hirtelen a házigazda. „Örömmel! Nekem már poggyász sem kell” – fogadja szellemesen az invitálást Tompa. „Köszönöm a szíveslátást” – bókol a ház úrnője előtt. 
Az asszony némi útravalót, a kenyér, szalonna kolbász és hagyma mellé képviselőfánkot is csomagol. Hiszen most majd ők képviselik a hazát a gyengélkedő Kossuth Lajosnál. Indulás előtt még teázás, rövid imádság. A fogatos előáll. Irány a Tiszai pályaudvar. Onnan tovább Itáliába – a turini remetéhez. 

*

A gyertyák már csonkig égtek. Csóri – orrát az íróasztalon pihenő fejhez dörgölve ébresztgeti gazdasszonyát – vidám farkcsóválással hízelegve jelzi: reggelizni kéne már. Kamilla lassan álmodja vissza magát a való világba. Simogat, etet, majd folytatná az írást. Friss lendületű tolla egy kellemetlen pacát ejt a szinte még szűz diósgyőri papíroson, így hát keresni kezdi a tappert. Aztán eszébe jut, hogy valamikor Hernádkakon elajándékozta egy híres költőnek. „Talán épp’ Tompa volt az, még ’40-ben? Nem, egy másik, de annak a neve most nem jut eszembe. Majd megkérdezem az uramat. Ő biztosan emlékszik majd.” A hálószobából változatlanul hortyogás hallik. A válaszra és a folt száradására még várni kell. Van idő. Sőt: téridő.