Oláh András
[tompuló érzékkel] 

„szeretettel kell közeledned mindnyájunk szülő anyjához, a természethez”
Herman Ottó

tompuló érzékkel bámulom a tájat 
már érteni vélem lelkednek mi fájhat 
miért öltözött gyászba a Garam vidéke 
s eljön-e valaha az áhított béke 

mikor a Szinvánál utad kereszteztem 
láttam hogy a szíved itt ver hevesebben 
hámori házacskád elvitte az árvíz 
de néked már csak a szűz természet számít 

szigetet álmodtál a pataksodrásba 
ölelő fenyőt a sűrű csobogásba 
otthont a gólyáknak vértócsák helyére 
(maradjon most ez a Peleház rejtélye) 

a Zsófia-kilátót gyászunk bontja el 
de van kérdés mire a Szinva sem felel 
nézem a csodát a zubogó vízesést 
bujdosó bánatom őrjöngve tépi szét 

bár süket a világ s nem hallgat meg senki 
számomra az otthont e vidék jelenti 
hazátlanul élni a legnagyobb átok 
mert veszni hagy minden vajúdó álmot