Tompa Plusz A 20 éves Spanyolnátha és a Vidám Páva - Tompa Mihály Kultúrkert és Alkotóház antológiája

Herman Ottóné, született Borosnyay Kamilla életét egy denevér mentette meg, amikor férjével és kísérőjükkel beléptek a Szeleta-barlangba. A hölgy a női egyenjogúság lelkes híve volt, amikor még szavazati joguk se volt, és nem tanulhattak kedvük szerint az egyetemeken. A háta mögött emancipuncinak nevezték, ám ebbe a megnevezésbe cseppnyi gúny se keveredett. Ilyen volt és kész. Most is ragaszkodott, hogy elsőként lépjen be a sziklaüregbe.
   – Oh, mennyi Fledermaus – sikoltott fel, amikor a bőregerek seregestül távoztak a bejárati nyíláson át, az egyik a hölgy kalapjának karimájára ejtett egy mérges dajkapókot. Szerencsére a rovart a bőregér már megölte. Herman Ottóné természetesen nem halt volna bele a rovar csípésébe, de az ijedtségbe talán, ha a pók még él, és nem a kalap karimájára, hanem egyenesen a nyakába hullik.
   Ottó, aki már kissé rühellte neje magatartását, megpróbált ráijeszteni.
   – Kegyed adjon hálát a Mennyei Gondviselőnek, hogy a denevér már jócskán megcsócsálta a pók sárga potrohát – a Cheiracanthium punctorium mérge a legveszélyesebb ezen a kontinensen. Amennyiben még életben van, és megmarja kegyed bársonyos nyakát, Tompa testvérrel nem tehettünk volna egyebet, mint együttérzőn végignézzük bájos testének görcsös vonaglását, és konstatáltuk volna a rigor mortis beállását – lódította a rovartan tudora.
   – Szerencsére ez csupán egy döglött pók, a denevérnek se lett semmi baja, hogy belekóstolt – vágott vissza Herman Ottóné, született Borosnyay Kamilla.
   – Kadáver csupán, ez tény, ám a rovarokkal, így a pókokkal nem szabad játszani. Bár emlékszem, amikor Doroszlón kutattam, az ottani fiúcskák kenyérhéjat rágcsáltak pépessé, majd rátapasztották egy szalmaszál végére, amit bedugtak a póklyukba. A pók betolakodónak vélte a csalit, megragadta, a fiúk pedig kirántották odújából. Kölcsönös volt a zsákmányolás öröme. Ehhez már hozzászólt a poéta is, akinek kevesebb szőrzet borította az arcát, mint a természettudósét, de megvakarta szakállát: – Kezdjük onnét, hogy nem vagyok testvér. Mindössze lelkész, ám számotokra mindörökké csupán Miska. Aztán, a zsákmányszerzés elemi ösztön, mind az állatoknál, mind az embereknél. A doroszlói gyerekek is ebből az ösztönből faragtak játékot, talán és szerencsére meg is maradtak a pókok kivadászásánál, és később se öltek, se rovart, se egyéb lelkes lényt. Bátorkodom megjegyezni, a múlt rémségei, a jövő rettenete egyben az ifjúság vége. Barátaim, meg kell tanulnunk és el kell fogadnunk, hogy elveszik és elenyész a rettenet, a fájdalom, ám vele együtt a remény is, amit ifjúságunk biztosított számunkra. Mindent magunkkal viszünk, akár emlékezünk rá, akár maga alá temeti a feledés. A Teremtő adománya, hogy nem félünk az ifjúságtól, igyekezhetünk megvalósítani az álmainkat, és az is, hogy nem féljük a halált, és nem kesergünk azon, amit fiatalon elmulasztottunk. Ez a mérges dajkapók a denevér fogai közt végezte életét, a denevér pedig akaratlanul megmentette bájos társunk életét. A világon minden összefügg, és a Teremtő akaratában egyesül, a pók meghal, a Nő él. Hát nem csodás Isten műve?
   – Igen, az. Csodás a műve – nem az emberre gondolok, hanem a természetre – zárta le a diskurzust Herman Ottó, és kockás zsebkendőjébe csomagolta az elpusztult mérges dajkapókot. – Kipreparálom, és elküldöm Lukipela Leilani professzor asszonynak Honoluluba. Tőle hallottam Bécsben egy entomológiai kongresszuson, hogy az ő hazájában a dajkapókok nem csupán mérgesek, hanem egyenesen mérgezőek, akár az embert is képesek megölni. Arrafelé a denevérek a természetes ellenségeik. Hawaiin minden bőregér rovarevő, ám létezik megtermettebb fajtájuk is, amelyek állatvérrel táplálkoznak. Sebet ejtenek a lovakon, a szarvasmarhákon, és ha egyszerre többen szívják ezen jószágok vérét, akár meg is ölhetik őket. Ezek a vámpír-denevérek különösen kedvelik a dajkapókokat, egyenesen megrészegülnek a mérgüktől, miként a helyi lakosok a cukornádból készített vörös és fehér rumtól.
   – Ez a Bécsben felbukkant Lukipela asszonyság nem véletlenül ilyen vámpírszármazék volt: – tette fel a csípős kérdést Herman Ottóné, született Borosnyay Kamilla.
   Férje helyett a papköltő válaszolt. – Dehogyis, sokkal inkább egy öntevékeny hula táncosnő. Ami a férfiakra nézve veszélyesebb mind a dajkapókoknál, mind a vámpírdenevéreknél. A válasz hallatán a másik férfi is elvigyorodott arcszőrzete áldásos takarásában.