Tompa Plusz A 20 éves Spanyolnátha és a Vidám Páva - Tompa Mihály Kultúrkert és Alkotóház antológiája

Mihály:    Nem értem, honnan veszi a bátorságot ez a Vass Tibor, hogy elénk        veti ezt az Erdei Kak című, utcai heverészésre alkalmatlan témát,        egyelőre gőzöm sincs, hogyan bontsam ki magamból.
Sándor:    Így indul útjára minden nagy mű, még a Himnusz is: kínok kínja,        szenvedés, még talán szenvelgés is, aztán egy minutumban jön        valamiféle indíttatás, az írás, a kifejezés ellenállhatatlan vágya, és        kész a mű.
Mihály:    No de egy Hernádkakról? Egy Erdei Kakiról? 
Sándor:    Bármiről. Akár egy telefonkönyvről is.
Mihály:    Az meg miféle? Eszik vagy isszák?
Sándor:    Nyomják. 
Mihály:    Sose hallottam, tán még Kazinczy se! Tibor! Vörösbort az        asztalunkra, mert anélkül ebből szar se… elnézést, kaki se lesz!
Sándor:    Hí, de megírnám ezt a borozgatást, ha nem írtam volna még meg        apámmal!
Mihály:    Aligha sértenéd meg imádóidat, ha megírnád, hogy Tompa is úgy        ivott, mint az apád. Egyébiránt mit tudsz te rólam?!…
Sándor:    Tudod jól, olvastam zsengéid, és nem értettem, akit ily        tehetséggel áldott meg a Jóisten, mért kopírozza lelkesülten az        Athenaeum kevésbé tehetséges verselőinek modorát. Mondottam        volt, regéid olvashatóak, igazi Tompa szülemények. Említém: nem        az vala a baj, hogy még mindig nincs meg az egyéni hangzásod,        hanem, hogy szinte minden szavad Arany… Nem ártana, ha        Tompítanál rajt!…
Mihály:    Sándorom, akkortájt kezdeti kínjaimra tapintottál rá, ezért is        szedtem a lábam, hogy Hernádkakon nyomodba érhessek, vagyis,        hogy félre ne értsd, utolérjelek. A fene essen bele, ez is        félreérthető, véletlenül se akartalak megsérteni, te utolérhetetlen!        Maradjunk annyiban: örvendek annak, hogy itt keresztezték        egymást útjaink, és ha mást nem is áll módunkban, de legalább        eszmét cseréljünk, mielőtt papírra vetjük ezt a fene ette Erdei        Kakot.
Sándor:    Nyugtatásodul mondom: anno figyelmesen elolvastam a Mohos        váromladékon című románcodat, én még alig valám, amikor ez        kicsordult belőled, és lám, ez adta meg a kezdő lökést, nincs mit        csodálni azon, hogy jó szívvel fogadták az ezután megjelenő        költeményeid. Egyéni hangod ekkor már letagadhatatlan, egyik        Tompább, mint a másik.
Mihály:    Egyéni? Ne tréfálj velem, Sándor, lehet, észre sem veszed, bennem,        éppúgy, mint minden magyarban, ott van egy kis Petőfi…
Sándor:    Élek a gyanúperrel, hogy eme kiérlelt mondatod egyszer majd        olyan is szájára veszi, aki forradalminak vélt hangzatos        beszédében mankóul használ engem. Azt azért mégse mondhatja        senkise, hogy minden magyar egy kicsit Tompa. Sorjáznak sikert        hozó népmondáid, népregéid, alig van hozzád fogható kollégista,        aki költeményeire előfizetőket lelt volna. És akkor még nem is        szóltam Szemere Miklóssal és Kazinczy Gáborral szövődött        barátságotokról.
Mihály:    Elhallgattad tenmagad, Sándor, kihez költői levéllel fordultam        anno.
Sándor:    Közismert szerénységem az oka. No, de lássunk munkához,        Mihály.
Mihály:    Hol késik az a vörösbor, Tibi?!
Tibor:     Máris hozom!… 
Sándor:    Milyen bor ez, édes ecsém?
Tibor:     Agyindító Hernádkaki Fűszeres, édes jó uraim!
Mihály:    Akkor hát egészségünkre váljék, jó Sándorom!
Sándor:    Kedves egészségetekre, testvéreim, magyarok!… És már jő is a        vers, pattog a ritmus, csattan a rím:
       Tollat és tintát!, meg is jött, jókor,
       Erdei Kakban koccan az óbor.